Mesélnek a tolnai erdők 8.

Elhagyott középkori utak a Gyulaji-erdőben

A Gyulaji-erdő területén fekvő elpusztult középkori településekről már sokat írtunk ebben a sorozatban. A településeket természetesen a régmúlt időkben is utak kötötték össze: általában minden faluból út vezetett a szomszédos falvak felé, sűrű, pókhálószerű rendszert alkotva. Ezek jelentették az úthálózat alsó fokát, hiszen voltak nagyobb utak, főutak is, amelyek egyes országrészeket vagy országokat kötöttek össze, de ezek elkerülték vidékünket.

A középkori falvak felhagyása után nemcsak a települések szűntek meg, de a falvakba vezető utak egy része is járatlanná vált. Ha ezeket nem érintette mezőgazdasági művelés, hanem benőtte az erdő, akkor nyomaik máig megmaradhattak, olykor egészen látványos formában. A Tolnai-dombságot alkotó löszben könnyen alakulnak ki mélyutak, helyi tájszóval horhosok vagy horgosok. A szekerek vasabronccsal megerősített kereke kivájja az utakat, amelyek erodálódását az időjárás is segíti. Felhagyásuk után a horhosokban lerohanó víz tovább mossa és szakadékká mélyíti az egykori út nyomvonalát. Így olykor több tíz méter mély szakadékok, vízmosások is kialakulhatnak, amelyekről sokszor nem is gondolnánk, hogy évszázadokkal korábban útként működtek. Ilyen mélyutak, sőt mélyútkötegek – azaz párhuzamosan egymás mellett futó egykori utak – a Gyulaji-erdő számos helyén láthatók, olykor több kilométeres hosszan is.

A mélyutak keltezésének, használati idejének hozzávetőleges megállapítása azon az elven alapul, hogy amennyiben közvetlen közelükben középkori lelőhelyeket találunk, akkor feltételezhetjük, hogy az utak – főleg, ha mára elhagyottan állnak – már több száz évvel ezelőtt is ott voltak, azaz az ismert lelőhelyeket kötötték össze.

Az elpusztult falvak határában olyan kisebb utak nyomait is megtaláljuk, amelyek egyes építmények, helyszínek (pl. templom, pincék) megközelítését szolgálták. Kospa falu már ismertetett középkori szőlőhegyén több olyan ösvényt, kisebb utat is ismerünk, amelyek egy adott pincéhez, épülethez vezettek, és valószínűleg csupán egy-két család használta őket.

A domborzattól és a közlekedés irányától függően nemcsak mélyutak alakultak ki, de úgynevezett teraszutak is: ezek valamelyest követik a szintvonalakat, ezért nem vágódtak be mélyen, de enyhe, szélesebb tereplépcső formájában felismerhetők a domboldalakon.

Néha leletek is megerősítik, hogy ezeket az utakat a régészeti korszakokban használták: nem ritkán kerülnek elő kocsialkatrészek vagy lábbelivasalások (csizmapatkók), de olykor kisebb viseleti vagy használati tárgyak is jelzik, hogy mikor használták leginkább (vagy éppen utoljára) ezeket a közlekedési pályákat.

K. Németh András